2012. január 24., kedd

János jelleme

Talán mindenkinek könnyűnek tűnik az a kérdés, kiről írja az Ige, hogy:
Jézus mellett telepedett le egyik tanítványa, akit Jézus szeretett.” János 13:23 A válasz: JÁNOS.
János élete az őszinte megszentelődés példaképe. Jézussal szoros kapcsolatban eltöltött évei alatt mindig szívesen fogadta a Megváltó intéseit és figyelmeztetéseit. Minél jobban megismerte az Urat, annál világosabban látta saját fogyatékosságát. Ez a felismerés alázatossá tette. Saját heves természetével ellentétben, napról-napra szemlélhette Jézus gyengédségét és hosszútűrését, hallgathatta az alázatról és türelemről szóló tanításait. Lényét alárendelte Krisztus hatalmának , az isteni szeretet pedig átalakította jellemét.
Az Ige János emberi érzületeiről és indulatairól nagyon sokat közöl velünk, talán éppen azért, mert ő volt a szeretett tanítvány.
János, Péterrel és Jakabbal együtt kiemelkedő szerepet vitt az apostolok körében. Ők hárman vele lehettek a kiváltságos pillanatokban: a megdicsőülés hegyén, Jairus házában, és az Olajfák hegyén a Gecsemánéban. De még e három közül is János áll a legközelebb az Üdvözítő szívéhez, mert az utolsó vacsorán nem Péter, nem is Jakab, hanem ő hajthatta a fejét Jézus keblére. Húsvétkor ő ért Péter előtt a sírhoz.
Fiatal korában természete nem volt olyan kedves, mint idősebb éveiben. Jellemének súlyos fogyatékosságai voltak: gőgös, önhitt és nagyravágyó, sőt, ha megsértették, haragtartó is volt. Ezért őt és fivérét „a mennydörgés fiainak” nevezték. Az isteni Tanító azonban, mind e sok hiba mögött is őszinte, szeretetteljes szívét látta meg. Jézus egyrészt megfeddte önzését, megtörte becsvágyát, próbára tette hitét, azonban kinyilatkoztatta előtte, amire lelke vágyott: az életszentség szépségét, a szeretet átalakító hatalmát.
Most nézzük meg Jánost, mint tanítványt. Milyen volt személyisége, miben és hogyan változott, miután tanítvány lett?
Amikor Jézus elküldi tanítványait egy samáriai faluba, azzal, hogy szállást kérjenek neki, ott nem akarják befogadni őket. A Mesterük iránt tanúsított hidegség és tiszteletlenség meglepte és megharagította a tanítványokat. Különösen Jakab és János háborodott fel nagyon. Ezért buzgóságukban az Illés próféta elfogására kiküldött főemberek egykori sorsára gondolva, így szólnak: (Lk 9:54). „Uram nem akarod-e, hogy ezt mondjuk: Szálljon le tűz az égből, és égesse meg őket?” Nagy ámulatukra azt kellett tapasztalniuk, hogy szavaik miatt Jézus elszomorodott és keményen megdorgálta őket.
Jakab és János a samáriaiak ellenállását személyes sértésnek vette. Őket és Jézust utasították el. Ezért reagálják túl a történteket. Jakab és János elvesztve önuralmukat, óriási indulattal kinyilatkoztattak: „Uram, akarod-e, hogy ezt mondjuk: Szálljon le tűz az égből, és égesse meg őket?”
Ne ítéljük el a tanítványokat! Amit csinálnak, nagyon emberi. Tehetetlenségükben, elkeseredésükben mondták. Találkoztak az emberi sötétséggel. A tanítványok Jézus megbízásában jártak. Az új szövetséget, a Jézus Krisztussal kezdődő új világrendet képviselték. Azonban beleszaladtak, nekiütköztek a valódi élet ellentétébe.
Ez a helyzet tehetetlenné, dühössé, elkeseredetté tette a tanítványokat. Eljutnak oda, hogy kijelentik: ezen csak az Isten tüze tud segíteni!
Ez a történet nagyon jól kifejezi, hogy Isten gyermekei életében adódnak olyan helyzetek, amikor elpattan a húr, amikor robbanunk, amikor olyat mondunk-ami felelőtlen, ami nem Krisztusi, ami normális esetben meg sem fordul a fejünkben, de sajnos a szeszélyes élet kiprovokálja belőlünk.
Aztán megdorgálta őket. Ez is Jézus tanítványait nevelő szeretetéhez tartozik! Jakab és János dorgálásban részesültek. Ők nem lázadtak fel. Nem fenyegették meg Jézust, hogy visszavonulnak, és leteszik a tanítványi szolgálatot. Jézus szeretete dorgálta őket. Belátták, hogy hibáztak. Nem lettek lelki betegek. A hitük, a tanítványságuk épült belőle. Jézus csak ennyit mondott: „Nem tudjátok, hogy milyen lélek van bennetek, mert az Emberfia nem azért jött, hogy az emberek életét elveszítse, hanem hogy megmentse.” Egy kérdés és egy vallomás. Milyen lélek van bennem?

Jézus újra és újra kérdez engem is. Milyen lélek van bennem? Vajon mivel van csordultig a szívem? Sokszor mondok butaságot. Dolgozik bennem a világ. Indulatos, feszült, megbántott, tehetetlen vagyok. Ilyenkor mondok csúnyát, szitkot, mindenfélét. Lám, János is Jakab is mondtak.
De Jézus szeretete nemcsak lecsillapította a lelkük háborgását, hanem megszabadította őket az indulat börtönéből. A keresztyén embernek is van idegrendszere. Ezt a gonosz tudja. Bármelyikünkből ki lehet kényszeríteni olyan indulatos megjegyzést, átkot, amivel Jézus Krisztus ügyét, a keresztyéneket meg lehet szégyeníteni. Sajnos olyan időket élünk, amikor úgy tűnik, erre megy ki a játék! Testvérek, legyünk éberek! Tudva, hogy akiben Isten Szelleme lakik, azok az Isten fiai. Jézusban velünk van az Isten szeretete, amely nem az elveszettséget, a leszámolást, hanem a megmentést, a szabadulást munkálja bennünk és köztünk, szerte a világban.
Figyeljük meg, hogy Jézus hogyan kezeli a tanítványai elhibázott, felelőtlen, hősködő kirohanását! Először is szeretettel odafordul hozzájuk, megnézi őket.- Így fordult oda Júdáshoz az utolsó vacsorán. Így fordult oda Péterhez, amikor megtagadta. Ez az odafordulás, ez Jézus Krisztus szeretetének mozdulata. Nem elfordul, hanem odafordul. Jézus szeretete képes az indulat mozdulataival ellentétesen mozdulni. Amikor megérdemelnénk, hogy egyedül maradjunk, Jézus odafordul hozzánk!
A készség, amelyet János életében látunk, nem volt üres szólam. Szeretete hősies és hűséges volt, s ennek legszebb bizonyságát az evangélium akkor szolgáltatja, amikor elmondja, hogy a szeretett tanítvány követte mesterét végig a keresztúton. Ott állt a kereszt alatt is, Jézus anyja mellett, és ott hallotta a szót:
Asszony, íme a te fiad!....Íme, a te anyád!” (Jn 19:26)

Krisztus megváltó halála és föltámadása a mennydörgés fiainak temperamentumos tettrekészségét is felvitte a keresztre és megtisztította. Ettől kezdve János minden erejével és képességével a megfeszített, de megdicsőült Messiás örömhírét hírdeti.
János életét és személyét egy gondolatba foglalhatjuk össze: engedd, hogy szeressen az Isten! János az a tanítvány volt, aki hagyta magát szeretni. Nem az ő saját szeretetében bízott, hanem az Úrnak az iránta való szeretetében. János teljesen más, mint Péter. Péter azt mondja: „ Szeretlek Uram!” János viszont ezt: „Tudom, hogy szeretsz Uram!” Kicsi, gyenge embernek ismeri magát a nagy Péter mellett, egy gyermeknek, aki ott nyugszik az Úr kebelén.
Jánosnak volt ideje ott nyugodni. Mert ahhoz, hogy engem szeressenek, ahhoz idő kell. Kell, hogy időt adjanak annak, aki szeretni akar, hogy megsimogathasson, megölelhessen. Szakítok időt, hogy pihenhessek a kebelén? Jánosnak volt ideje, hogy hallgassa, mit mond az Úr. Tudok Jézusra figyelni, amikor szól hozzám? Vagy csak mindig a magamét hajtogatom?
Köszönöm Jézus Krisztus hosszan tartó türelmét és szeretetét, melyet naponta élvezhetek, és ti is gyönyörködhettek hogy mindig odafordul felétek és meghallgatja imáitokat.

Forrás: http://mkegy.hu/ 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése